Hóvirág és Hópárduc
HUNGARIAN PART
Megint tél van. Esett a hó. Hogy meddig tart? Ki tudja?! Amikor esik, nagyon szép, de utána olyan szomorú, ahogy olvad és elcsúnyul és eltűnik. Este, amikor már nincs szél, akkor nem csíp annyira. De napközben! Huh! Aki látta az #Everest című filmet, az megérti. Jómagam biztosan nem mennék el ilyen expedícióra. Miért? Mert ennyire azért nem rajongok a hidegért, sem a magasságokért, sem a jeges-csúszós 'halálcsapdákért'. Szép, szép, hogy 'igaz történet alapján', meg minden, de ami kis személyes tapasztalatom van ebben /forgattam annak idején, 2010-ben, Erőss Zsolttal/, az sem tette szebbé nekem ezt a világot.
Nem tudom megérteni, hogyan lehet valaki ilyen vakmerő. Az életem túl drága kincs nekem ahhoz, hogy azért áldozzam fel, hogy elmondhassam magamról /vagyis én már nem, majd a gyászoló családom/, hogy fent voltam a Föld legmagasabb hegyeinek csúcsain. Tisztelem őket, hogy követik az álmaikat, de átérezni nem fogom soha, hogy miért pont ezért. Zsolt is maga mögött hagyta a családját, ami szerintem nem megfizethető ár. Csodálom a feleségét, aki nagyon szimpatikus volt anno, még 2010-ben, a kicsi Gerdával a karján, aki akkor még olyan icipici baba volt csupán.
Zsolt akkor is arról beszélt /súlyos balesete után - jobb lábszárát térd alatt amputálták/, hogy mikor megy legközelebb mászni és hova. Ki voltam akadva rá, emlékszem. Arra gondoltam, hogy ,,ez az ember nem tudja, mikor elég". De láttam rajta a szenvedély izzását és abban igazat adtam neki, hogy a belső tüzet követni kell. Másképp nincs sok értelme élni.
Ma erre gondoltam, mikor kinéztem az ablakon /és kicsit a film alatt is, amit Héjammal néztünk a múlt héten/. Erőss Zsolt úgy halt meg, hogy éppen megvalósította az egyik álmát. Ez az ő szemszögéből semmiképpen sem egy rossz vége a földi történetének.
Nagy Mackó Ölelés
Borsó
